11.rész

Féltem újra repülőre ülni. Őszintén nem tudtam mi lesz, ha egyszer visszamegyek oda ahonnan pár hete még örültem, hogy elmehettem. Féltem újra találkozni a nevelőapámmal és az árvaházba sem mehettem vissza. Egyszerűen nem tudtam mit tehetnék.
És akkor rezegni kezdett a telefonom. Austin hívott így felvettem, hogy elbúcsúzzak tőle, de nem az ő hangja fogadott a telefonban.
-Szeretlek!-mondta, Alex és én újra darabokra hullottam belül.
-Alex ne viccelj, mindjárt indul a gépem és..és barátnőd van!
-Szakítottam Lilyvel! Miattad! Úgyhogy szállj le arról az átkozott gépről..! Kérlek!
-Alex én nem..nem tudom.
-Csak maradj itt! Kérlek!
Hirtelen kinyomtam a telefont, majd villámgyorsan pattantam fel a székből és lerohantam a repülőről még pont időben. Mikor beértem az épületbe felhívtam Alexet.
-Ki vesz fel?-kérdeztem tőle, úgy hogy alig tudott szólalni.
-M-máris megyek!
-Okés!-mondtam és kinyomtam a telefont.
Kimentem a reptér elé és vártam Alexet. Mikor megérkezett bepattantam a kocsiba és egy nagy ölelés után suhantunk is vissza hozzá.

Kicsit össze voltam zavarodva, mivel a filmekben ha valaki azt mondja neked, hogy szeretlek utána automatikusan jön a csókjelenet. Nálunk ez valahogy elmaradt és őszintén szólva el is szomorodtam a gondolattól, hogy nem akar megcsókolni. De ez nem egy film igaz? Ez a valóság. És be kellett látnom, hogy az a "szeretlek" nem biztos, hogy azt jelenti mostantól járunk..

Mikor megérkeztünk bementünk a házba ahol Austin már várt ránk. 

-Minden rendben?-kérdezte.

Valahogy Austin volt az az ember aki mindig rátapintott a lényegre. Odamentem hozzá és magamhoz öleltem. A könnycseppek hirtelen indultak meg a szememből és nem bírtam őket visszatartani. Egyszerűen fájt. Fájt, hogy azt hittem érez valamit irántam Alex és nem csak a "húgának" tart. Fájt, hogy egy nyomorult szavába került és leszálltam arról az átkozott gépről. Egyszerűen túl sok volt ez nekem mára.
-Hé. -szorított magához erősen Austin.-Menjünk fel?
Csak óvatosan bólintottam és vissza sem néztem Alexre. Mikor felértünk a szobámba Austinnal az ágyra ültünk és amíg én fuldokoltam a könnyeimtől, ő óvatosan simogatta a hátam, hogy megnyugtasson. Nem tudom hány óra lehetett amikor elaludtunk, de reggel Austin mellett ébredtem fel. Ő már ébren volt így a mosolygós arcát láttam meg először magam előtt.
-Jó reggelt Napfény!-mondta a reggeli rekedtes hangján.
-Neked is! Mennyi az idő?-kérdeztem.
-Lassan 11 óra.-kuncogott.
-Akkor még visszaaludhatok?-kérdeztem és mosolyogva fúrtam a fejem a párnába, hogy visszaaludjak.
-Nem!-jött a válasz és hirtelen kezeket éreztem a csípőmön.
Gyorsan magával szembe fordított és csikizni kezdett. Egy darabig bírtam nevetés nélkül, de hamar kifakadt belőlem. Sikongattam, hogy hagyja abba. A csikizésemről valahogy Elyar jutott eszembe és rájöttem, hogy ő még nem tudja, hogy itt maradtam.
-Telefonálnom kell!-mondtam és hosszan Austin szemébe néztem, hogy elengedjen.
-Okés.-adta be a derekát és lefordult rólam.
Elyart kezdem csörgetni és alig vártam, hogy felvegye.
-Szia kislány milyen otthon?-hallottam meg aranyos hangját a telefonban.
-Történt egy-két dolog és az a helyzet, hogy még mindig Miami-ban vagyok. Te hol vagy? Szeretnék beszélni veled.
-Sajnos nem tudunk egy darabig találkozni.-mondta szomorúan.
-Miért? Történt valami? Jól vagy?-kezdtem el aggódni.
-Londonba megyek. Mindjárt indul a gépem.
-Mikor indul a géped?
-20-kor.
-Talán még odaérek!-mondtam és kinyomtam a telefont.